Csak a kezdet

42. Míg a halál el nem választ

2010. nov. 18. 19:15 - írta PiciPatti

A ház egészét elnyelte a tűz. A levegő rendkívül forró és a füst fojtogatott. A szemem könnyezett, ezért alig láttam valamit. Azonnal befutottam a házba. A látvány szinte sokkolt, a házból alig marad majd valami, ha egyszer eloltják a tüzet.  Többször is kiáltottam Kirby nevét, de nem felelt senki. A lángok egyre jobban szétterjedtek én pedig rettenetesen féltem, de képtelen voltam őt itt hagyni. Muszáj látnom, hogy nem esett baja. Arrébb löktem egy széket, ami elállta az utamat, hogy felmenjek az emeletre. A lépcső korlát már égett, ezért igyekeztem minél inkább elhúzódni tőle. A füst egyre inkább hatással volt rám, elkezdtem köhögni és fulladni. Amint felértem az emeletre láttam, hogy a szemben lévő szoba ajtaja nyitva. A földön fekszik valaki. Nem látom élesen, mert akkora füst. Közelebb megyek és érzem, ahogy a szívem egyre hevesebben dobog. Kérlek, istenem, add, hogy ne ő feküdjön ott eszméletlenül. Ne engedd, hogy bántódása essék. Ő ott guggolt a földön, egy férfi mellett. Azonnal lerogytam mellé és odahúztam magamhoz. Szorosan hozzám bújt és éreztem, ahogy a teste rázkódik. Sírt. Olyan keservesen sírt, hogy azt hittem megszakad a szívem. Egyre erősebben fogott, szinte már fájt. Mintha belém kapaszkodott volna, talán félt, ha elenged összezuhan és darabokra hullik. Ránéztem a földön fekvő férfire és az én szemem is megtelt könnyel. Az arca véres volt, a ruhája kormos és szaggatott. Nem lélegzett. A karommal nyújtozkodtam és rányomtam az ujjbegyem a nyaki artériára. Nem vert. Istenem. – kapkodtam levegő után. Kirby apja… A nagy és erős srác most megtörten zokog a padlón és a saját halálát kívánja. Alig hallhatóan mormolja csak, hogy miért nem őt, miért nem őt, de én tisztám értem fájdalmát. Megpróbálom rávenni, hogy kelljen fel, el kell futnunk, mert mérgezést kapunk, de ő nem moccan. Aztán a következő pillanatban már eszméletlenül fekszik mellettem. Valaki az arcomhoz kap és egy büdös kendőt dug az orrom alá. Lassan homályosodik el mindent, majd akárhogyan is küzdök ellene, behunyom a szemem.

- Au. – nyögtem fel, majd azonnal a fejemhez kaptam. Lüktetett az egész. Sokáig csak pislogtam nem is láttam tisztán. – Hol vagyok? – kaptam észhez. Egy sötét, ablak nélküli kis poros pincében ültem megkötözve. – nézek végig a helyen és magamon. A másik sarokban Kirby fekszik mozdulatlanul, feje vérzik. Leütötték. Annyira hihetetlennek tűnt az egész, hogy alig bírtam felfogni. Elraboltak minket. – dadogtam. Annyira aggódtam Kirbyért, hogy eszembe sem jutott, hogy miért vagyunk itt és a félelem is elkerült. Odakúsztam mellé és próbáltam élesztgetni. A kezem meg volt kötözve, ezért csak lökdösni tudtam. Egy picit mintha rángatózott volna az arca. További lökdösés hatására lassan kinyitotta a szemét.

- Hál’ Istennek. – fúrtam arcom a mellkasába. – Jól vagy?

- Ccc.- sziszegett, mikor véletlenül nekidőlt a falnak és megnyomta a fején lévő sebet. – Azt hiszem. – felelt. És te? – nézett rám aggódva.

- A körülményekhez képest igen. Elárulnád mi a franc folyik itt?

- Nem most. Azonnal ki kell innen szabadulnunk.

- Oldozzuk el egymást. – javasoltam, majd hátat fordítottunk egymásnak. Én próbáltam az ő csomóját kioldani, ő pedig az enyémmel harcolt. Rettenetesen égette a bőrőm, ahogy a kötelet rángatta, de megérte, mert hamar sikerült belőle kiszabadítani. Én azonnal szétszedtem az övét, és, amint szabad lett, magához ölelt. Olyan erősen szorított, olyan védelmezően, hogy minden félelmem szertefoszlott.

- Hogy jutunk ki innen? – álltam fel. Kirby nem felelt, csak a helyet pásztázta szemével. Ablak sehol, az ajtó nyilván zárva. Aztán egy kis fény csillant meg a szemében. A tetőajtó. – mondta.

- Azt hittem ez egy pince. – értetlenkedtem.

- Nem, nem az. – mondta kurtán. Én bakot tartok neked, te pedig kinyitod az ajtót.

- És ha lebukunk?

- Megölnek. –

- Akkor miért nem maradunk? – nyeltem egy nagyot. Az eddigi nyugodtságomat egy szóval porrázúzta.

- Mert akkor is megölnének.

- Csúcs. – dühöngtem.

- Na gyere, állj bele. – tette össze tenyerét. Minden erőmmel próbáltam feszegetni az ajtót, de az meg sem moccant.

- Esélytelen. – törődtem bele

- Mert próbálod.

- Hogy érted ezt?

- Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld. – mondta keményen. Igaza volt, megcsinálom, mert ki akarom nyitni. – hergeltem magam, mire egy hatalmas csapással felszakadt az ajtó. Kirby nem tudodd erősen tartani, ezért lecsúsztam. Orrunk összeért. Ő a szemembe nézett és így szólt.

- Ügyes kislány. – Nem véletlenül szerettem beléd. Adj egy csókot. Egy hosszú és szenvedélyes csókot váltottunk, majd ismét bakot tartott és felnyomott az ajtó fölé.

- És te? Hogy jössz fel? – bámultam lefelé

- Húzz fel. – utasított. Én minden erőmet összeszedve rángattam fel őt. Nem volt egyszerű, de megcsináltam. Most, hogy ő is velem volt, jobban körülnéztem. Az utcán voltunk. Ekkor értettem meg, hogy nem pincében, hanem egy csatornában tartottak fogva minket.

- Most pedig futás. – ragadta meg a karom. Lélekszakadva rohantunk, majd beszálltunk az első taxiba, ami az utunkba keveredett.

- Ez nem is ment rosszul. – könnyebbültem meg. - Megúsztuk.

- Ne hogy azt hidd.

- Miért?

- Ha azt akarta volna, hogy ne jussunk ki onnan nem is jutottunk volna. Ez csak egy figyelmeztetés volt, hogy itt van és visszajön. Ne kérdezz semmit kérlek.

- Bólintottam. Sajnálom apukád. – fogtam meg a kezét. Ő fájdalmas tekintettel nézett rám, szemei ismét könnybe lábadtak. Fejét a vállamra hajtotta és lehunyta két szemét, amitől kicsordult a könnye. Néztem, ahogy lecsordul az arcán és ráhull a nadrágomra. Úgy zuhant az a könnycsepp, mint ahogy az érzelem suhant át rajtam. Emlékszem. – suttogtam. Emlékszem Kirby múltjára és most, a mai nap először igazán hasított át rajtam a félelem. De tudtam ha kell, meghalok érte.